2014. május 14., szerda

Az utolsó parikram

Reggelre a teljes elmém rám szakadt. Éreztem, ha most nekem ismét hideg vízben kell tusolnom világokat rombolok. Így pizsamában, egy törölközővel fogtam magam és átsétáltam a másik szállodába. Felmásztam a harmadik vagy negyedik emeletre, már magam sem tudom és addig mentem az ajtók közt míg ismerős papucsokat és szandálokat nem találtam. Mikor felismerem párat egyszerűen bekopogtattam és fürdési lehetőséget kértem. Persze kedvesen beengedtek, majd még le is szidtak, hogy eddig miért is nem mentem át. Valójában én sem tudtam erre a választ, egyszerűen eszembe sem jutott csak most így az utolsó nap. Lassan két hete nem volt szerencsém meleg vizes zuhanyhoz, így igazán jól esett. Majd mivel volt egy prana gyógyító mataji éltem a lehetőséggel, mert sajnos a betegség szele engem is megcsapott. Később visszatértem a szobába, majd az utolsó parikramra indultunk Sivarama Majaraja-al. Megnéztük az épülő templomot, mert hát biztonsági előírás ide vagy oda, messziről jött embereket beengednek az építkezés területére. A parikramot mi is egy saját jégkrém zarándoklattal zártuk, az estét pedig egy pizza partyval. Valahogy senki nem említette, hogy ez az utolsó, nap, délután, este. Mert a valóság túlságosan komolyan hatott, még ha tudtuk is, hogy igen ezek már a búcsú percei. Este mindenkinek azt mondtam, hogy korán fekszem, hiszen a visszautazás nem lesz sem egyszerű, sem rövid, és kezelés ide-oda, mégis csak érezhető a kitörni készülődő betegség. Szóval mindenkit leráztam, majd fogtam magam és visszamentem a templomba. Leültem és japáztam, meditáltam, nézelődtem. Kapucnival a fejemen próbálta palástolni a vissza nem nyelt könnyeimet. Majd mikor a pujári fektetni készített az Urakat az oltárhoz léptem. Szerettem volna egy füzért. Körülöttem páran kaptak, de hozzám egy sem jutott el. Már a függönyt is behúzták, a paravánt is felállították, és a lámpákat is lekapcsolták. Beletörődve még mindig a könnyeimet nyelve de kifele sétáltam. Közben az ajtónál a lépcsőre leültem, hogy még egyszer megnézzem a már sötétségbe borult oltárt. S egyszer csak mozgásra lettem figyelmes. A pujári kibújt a függöny mögül és láttam lóg a kezében valami. Tanácstalanul állt és nézett szét, ekkor én határozottan és gyors léptekkel elindultam felé. Észrevett és tudta, hogy mi a célom, így lazán elém dobta a fűzért. Én pedig már nem nyeltem a könnyeimet, szabadjára engedtem hiszen kit is érdekel az hogy sírok vagy nem sírok, mert a lényeg, a maha füzér már a kezemben volt…