2014. május 14., szerda

Visszaút chapter 1

Reggel ötkor indultunk utunkra. A jól ismer négyórás busz út már meg sem kottyant senkinek. Sokan gondolataikban elmerülve ültek a buszon. Valahogy már senki sem volt olyan csacsogós mint eddig: volt aki beteg, volt aki fáradt, és volt aki egyszerűen szíve egy részét ott hagyta. Már mindenki tudta, hogy ennek az utazásnak vége. S bár mindenki visszatér legalább még egyszer, de hogy ki, mikor azt senki sem tudja. A reptér meg közelítése most sem egyszerű a busszal, de ez már olyannyira megszokottá vált, hogy tényleg senki sem lepődött meg azon, hogy először egy már megszűnt terminálnál akartak bennünket kitenni, hiszen ez India és igen én így szeretem. Időnk volt, türelmünk is. Némi izgalommal töltött el bennünket az a tudat, hogy szinte mindenki túllépte a belföldi súlyhatárt. Előző tapasztalataimra hallgatva megkerestem azt a sort, ahogy férfi „ellenőr” van, és hiába az volt a leghosszabb sor beálltam abba. Mikor sorra kerültem, és a csomagom a mérlegre került, egyértelműen többet mutatott, mint a megengedett. Én csak mosolyogtam, ő pedig lazán legyintve jelezte, hogy menjek csak. S akik a női sorba kerültek, fizettek mint a kis angyal. Pedig a vezetőnk, és én is szóltam akinek csak tudtam, hogy a nők igazán „gonoszak” tudnak lenni. Örömmel tapasztaltam, hogy a reptéren tudok venni néhány Himalaya terméket, így a maradék pénzemet mind elköltöttem. Majd felszálltunk, és közel 2 óra múlva pedig Delhiben landoltunk. A következő felszállásra közel 12 órányi várakozás volt, így erre az időre a reptértől nem messzire kibéreltünk egy-egy szobát. No de ha az ember lánya fia Delhiben van, azt csak  nem tölti a négy fal közt. Szerettem volna egy supermarketet találni, hogy igazi indiai kekszet, csokit vehessek a hazaiaknak. Nehéz volt elmagyarázni mit is szeretnék, így elkezdtem sorolni, hogy egy olyan helyet keresnék ahol lehet például kenyeret, tejet, vajat, édességet venni. Hát ebből minden átment a kísérőnknek, kivéve az, hogy mindezt egy boltban szeretném megvásárolni. Így mentünk pékséghez, piacra tejért, és kisebb édesség boltokba. Feladtam. Biztos van ilyen bolt, hiszen Delhi nagyobb mint Magyarország területre és népességre, és egy része igazán fejlett. Tuti hogy van egy szakszavuk is erre, de ezt a szót nem sikerült megfejtenem. Így ha tetszik ha nem, egy Mc Donald’s –ban kötöttünk ki. És hát ez nem volt egyszerű. Ugyanis a 8 fős társaságunk egyből három felé szakadt, mert volt ki hangszerboltba, míg mások étteremben kötöttek ki. Én pedig visszakapott, szeretett szobatársammal bevállaltuk a szálláson maradt emberek élelmezését. Így ketten elindultunk a gyorsétteremben, mert hát ott van igazi vega szendvics, nem így mint hazánkban. Delhi ezen része egy nagy csarnok szerű épületből, sok egyforma oszlopból állt, középen az indiai zászlóval. Szóval tudtuk, hogy egyenesen majd  balra, majd jobbra. Meg is találtuk, majd mire kijöttünk  már sötétedett. És Delhi elkezdett élni. Megváltozott az egész csarnok, mint egy örökmozgó. Eltűntek a kis utcák, a zebrák és mindenhol emberek és árusok, és már a kis utcát sem találtuk ahol le kellett volna fordulnunk. Mintha körbe körbe jártunk volna. Némi pánik hangulat lett rajtam úrrá, és hát szobatársam minden bizalmát élvezvén kijelentettem, hogy kifogytam az ötletekből, tájékozódni én nem tudok, és fogalmam sincs, hogyan tudjuk kideríteni merre is menjünk. Hiszen megkérdezhetünk valakit, de vajon jó irányba küld bennünket, és amúgy is két nyugati nő olyasmi mint Vakond a nagy városban. Bíztam abban, hogy ha visszakerülünk a Mc-be akkor a hangszerboltban ragadtaknak majd feltűnik, hogy nem vagyunk sehol, és ismervén egymás gondolkodásmódját majd rohannak megmenteni minket a gyorsétterembe. De mire ezt kigondoltam, észrevettem az éttermes társaságunkat, így odamentünk és kértem árulják el melyik sarkon fordultak is le, mert én egyből odamennék, mert ez itt maga a samsara. Érezhették, hogy komolyan mondom, így ők is velünk tartottak a hangszerbolthoz. Isten a tanúm egy boltnak sem örültem még ennyire soha. Miközben mentünk a taxikhoz, egy sápadt, ideges angol srác jött hozzánk és kérte segítsünk már neki, mert egy cd boltnál  kellene lefordulnia, hogy arra menjen amerre szeretne, de azt a boltot nem leleli és egy órája csak körbe körbe jár. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy nem csak mi voltunk a hülyék, másfelől meg együtt  éreztem vele, de segíteni nem tudtam, mert még én is a hatása alatt voltam a velünk történteknek. Így visszatérvén a szállásra, kihasználtam az online világot, és menedéket vettem egy otthoni biztos pontomtól, aludni meg már  nem mertem, hiszen két óra múlva búcsút intünk Indiának… 

Beszéljünk a franciákról: az első nap

Ohh hát oda nem menj, csalódás, koszos, büdös, és nem kedvesek. Még angolul sem beszélnek. Jó, de ott van Mr. Morrison, és hát bakancslistám...